EPILÓGUS!

Hány év is telt el? Sejtésem szerint tizenhat. Daniel utasításai szerint, Becának tizennyolc évesnek kellett lennie ahoz, hogy megírjam az utolsó két oldalt. Miután elfogadtam a tényt, hogy a férjem nincs többé, tudtam, hogy el kell mennem valahová. Az eső még mindig szakadt, a cipőm teljesen át volt ázva, de nem érdekelt. Mikor Roy kinyitotta az ajtót, már a naplóval várt a kezében. Együtt érzően átadta én pedig semmit nem szólva átöleltem és szorítottam. Alig kaptam levegőt, csak sírtam és sírtam. De Roy-t ez nem érdekelte, csak még jobban szorított és azt hajtogatta "Minden rendben lesz." Én pedig hittem neki. És most itt ülök a földön harmincnyolc évesen és csak arra tudok gondolni, mi lenne velem nélküle. Persze még most sem vagyok készen arra, hogy ÚGY megérintsen. Akárhányszor próbálkozunk, mindig megjelenik előttem Daniel képe és sírva fakadok. Olyankor ő csak eltávolodik tőlem amennyire csak tud, hogy ne fájjon még jobban. Tudom jól, hogy ez az én hibám és Daniel tutira ordít velem odafentről, de nem tudok nem rá gondolni. Pedig jól tudom, hogy sokkal jobb helyen van. Ott nem bántják és nincsenek fájdalmai. De nem azért kaptam ezt a két oldalt, hogy Dani-ről írjak, hanem azért, hogy Beca is bekerüljön, a kis öcsikéjével együtt. A történtek után a Californiai házunkban maradtunk, majd egy idő után visszamentünk Buenos Aires-be. Nekünk itt a helyünk, hiszen itt kezdődött minden. És itt is fog végződni. 

Rob szépen és gyorsan növekedett. Kilométerekről hallani lehetett a hangját, tiszta apja. Élete nagyrészét az autókkal töltötte, most pedig minden hétán másik lányt hoz haza. Persze Rebeca ilyenkor mindig kiveri a hisztit, ugyanis mivel a lányoknál nincs ruha, ezért mindig a Becáét veszik el. Sok reggel hajtépéssel kezdődik. Hát nem aranyos a drága? Sok dolgot a keresztanyjától tanult el... Még az első szavát is. Rob első szava a macifasz volt, Sarah nénikéje után. Szóval mind a két gyerekem olyan csodás dolgokat tanult, hogy az valami hihetetlen. A többiek mindig sokat nevetnek ezen az asztalnál, de számomra nem igazán vicces... A feladatom az lenne, hogy ne engedjek meg ilyeneket a gyerekeimnek és mégis megtettem. Sophia ilyenkor mindig nyugtatni próbál, hogy a legjobb anya vagyok és nem tehetek róla, hogy furcsa családba keveredtem. Persze nincs még egy ilyen anya, de akkor is! Az Istenért, mégis milyen gyerek az, akinek az első szava macifasz? 
- Stoessel féle! - válaszolta erre a kérdésre mindig Martina. 
Egyébként elég sokszor előfordul, hogy segíti a fiamat, ugyanis ő eldöntötte, hogy zenész lesz. Beca viszont írni akar és járni a világot. Pontosan az lett belőle, amit szerettem volna. Álmodozó. Már az első napján a suliban is aratott!

Az én drága kislányom... Kiengedett minden állatot a ketrecből mert szerinte túl szűk volt a ketrec. Egész nap egy kád paradicsomszószban fürdettem, mivel a kis csillagnak a borzot is muszáj volt kiengednie. Aztán persze ő locsolgatott engem, mivel engem is belepett a bűz. Három napig a ház előtt ettünk a lányommal, mivel nem lehetett megférni mellettünk. De persze sosem volt szükségünk egymáson kívül senkire. Rob mondhatni inkább Roy-hoz kötődött, bár soha nem tudtam miért. Nagyon sokszor apának szólította kisebb korában, még Beca mindig Roy bácsinak hívta és érezni lehetett, hogy köztük a légkör is kicsit húzósabb. A lányom az apját akarta. Efelől nem volt kétségem. De hála Istennek, van mellette valaki, amit eleinte nem igazán támogattam. Ugyanis ezek ketten, hihetetlenül különböztek egymástól és eleinte még utálták is egymást. A szerelemeben viszont nincs határ... Ha egyszer a lányom szerelmes ebbe a szép szeműbe, akkor mit is tehetnék? Hagynom kell őt felnőtté válni. Azóta sem változott az irántam kimutatott szeretete. Minden nap elmondja hogy mennyire szeret engem. Kicsinek is mindig ilyen volt... Felhívatott az óvodából az óvónővel, hogy elmondhassa nekem, hogy alig várja, hogy hazaérjen és süssek neki palacsintát. Egy élmény volt felnevelni őket. 

Hol is folytassam... Sophia tizennégy évvel ezelőtt megszülte első gyermekét, akit Alisonnak nevezett el. Hogy imádtam a kis drágát... Az egészben a vicces az, hogy sokkal jobban hasonlít Raul-ra, mint az anyjára. Ez persze megőrjíti az édesanyját, hiszen mindig olyan gyerekről álmodott, aki olyan mint ő. De hát, az élet nem kívánságműsor, vagy Disneyland. Juliet és George elköltöztek Amerikába és összeházasodtak. Gyereket még nem terveznek, hiszen így is meggyűlnek a bátyámat ért problémákkal. Kirúgták a munkahelyéről és magukat is alig bírják eltartani, ugyanis J. fizetése nem elég kettőjük számára. Felajánlottam nem egyszer, hogy segítek nekik de nem fogadták el. Dani halála után be kell vallanom, elég nehéz időszakokat éltünk. Munkát kellett találnom, enni kellett adnom a gyerekeimnek és közben tartanom kellett magam a kedvükért. Nehéz volt és elég sokszor fordult elő, hogy azt mondtam elég volt. Senki nem volt mellettem abban a két évben, mert mindenkivel megszakítottam a kapcsolatot. Nem voltam hajlandó beszélgetni Sophián és Sarahn kívül senkivel. Mindenkit kitaszítottam magam mellől. Aztán szentestére meghívtam mindenkit vacsorázni és akkor jöttem csak rá, hogy ezek azok az emberek, akik segítettek nekem és csak miattuk vagyok még életben. Szóval, most itt vagyok és a feladatom az, hogy minden lehetséges dolgot megtanítsak a gyerekeimnek, amire szükségük lehet valaha az életben.

Na és, hogy velem mi történt azután?  Elolvastam a naplót. Olyan dolgokról szereztem tudomást, amiről életemben nem hallottam. De a legfontosabban sikerült kiderítenem... Őszintén szeretett engem és soha nem érdekelte, milyen hülyeséget csináltam, ő akkor is szeretett. Még mikor külön voltunk, akkor is mindig rólam írt és már azóta tudta, hogy meg fog halni, mióta megismert. Azt hiszi tönkretett engem, amiért képes volt maga mellett tartani. Bár elmondhattam volna neki... Ha ezt tudtam volna, elmondom neki, hogy nem az ő hibája volt. Hogy életem legszebb évei voltak és nekem kéne bocsánatot kérnem, amiért képes voltam egyedül hagyni ilyen helyzetben. De úgy volt, ahogy azt Daniel mondta. Megtaláltam őt újra valaki másban aki elég régóta van mellettem ahoz, hogy tudjam, ez az ő műve volt. Tanár vagyok Rebeca iskolájában, ha még nem említettem volna... Egy szép napon, mikor Daniel harmincadik születésnapja lett volna, teljesen szét voltam szórva és azt sem tudtam, mit csináljak. Hatalmas nagy szerencsémre, leejtettem az összes könyvet a kezemből és pont azon a helyen, ahol régen... Lesütöttem a szemem és megszorítottam a kezet, ami a könyveimen pihent. Hírtelen úgy éreztem, mintha hátulról valaki megsimította volna a vállam... Akkor már tudtam. Éreztem, hogy mellettem van és, hogy ő intézte így. Nyolc év után, végre megtaláltam és ki más lett volna, ha nem maga Roy Zakhlos? Csak bámultam őt és minden erőmmel azon voltam, nehogy a karjaiba vessem magam. Ő pedig felvetette azt a féle félmosolyt, amit csak Danitől kaphattam meg. Aztán, hogy később mi lesz? Azt majd a lányomtól megtudjátok. És hát sajnos, az a történet sem marad bonyodalom nélkül. 

                                                      Rosalyn Parks.

80. Rész (Befejezés) - All of me, loves all for you.

Drága olvasóim... :')

Nem is tudom, hol kezdjem, mivel lehetséges, hogy egy mondtat után, mindenki könnyekben fulladozik majd, ahogyan most én is, hogy be kell fejeznem e csodálatos történetet, amiről kisiskolás korom óta álmodoztam. Nehéz, egyszerűen szörnyű és darabokra törtem, de hé, hiszen még nincs vége. :) Hamarosan visszatérek Rebecával és az ő eszméletlen személyiségével. De az nem lesz olyan, mint amit Rosáékkal átéltem. Természetesen Beca sem sokban különbözött a szüleitől, de Rosalyn mindig csak Rosalyn marad és senki nem fogja tudni helyettesíteni. Egy idő után viszont majd ő is eltűnik a befejezett blogok tengerében és senki nem fog emlékezni a nevére. De ez a harmincerzer olvasó rengeteget jelentett nekem. Mind a harmincezer. Mindenkit úgy szerettem, ahogy volt és csak hálát tudok adni nektek azért, hogy megváltoztattátok az életemet. Köszönöm nektek, komolyan mondom! Na és persze Rosának és Daninek, hogy tovább élnek majd a fejemben, ahogyan a szívemben is. Örökre bezártam őket oda és megesküszöm nektek, soha nem fogom kiengedni őket onnan. Köszönök mindent... :') Sok nyálas piszival: Fruzsina

Ki hitte volna, hogy ez a nap is elérkezik az életemben. Az utolsó amit a férjemmel tölthetek. Az utolsó, hogy elmondhassam neki, mennyire szerettem és, hogy fogom is. Minden erőmmel azon leszek, hogy ez a szörnyű nap, valamilyen szinten boldogan érjen véget neki is és nekem is. Bár nem hinném, hogy ugrálni fogok örömömben. Szükségem volt és szükségem is van a férjemre, aki többet nem ad puszit a homlokomra, mielőtt elalszom. Aki nem fog a karjai közé zárni, ha rosszul érzem magam. Aki nem fog bámulni azokkal a szikrázó, zöld szemeivel. Akinek a szájából soha többé nem fogom azt a szót hallani, hogy szeretlek. Soha többet. Emlékszem, mikor életemben először megláttam őt. Kicsi volt, a haja a szemébe lógott állandóan és a fél feneke mindig ki volt az óvodában. Már akkor is védelmezett engem és soha nem okozott csalódást, ahogyan máskor sem. Nehéz múltunk volt, ezt be kell, hogy valljam nektek. Mert most hozzátok szólok. Én, Rosalyn Weness, akinek teljesen megváltoztatta az életét ez az eszméletlen ember, akit Daniel Weness-nek hívnak. És akivel a közös jövőnket tervezgettük. Annyi, de annyi tervünk volt még... De nem szabad arra gondolni, ami megtörténhetett volna. Csak arra, ami már megtörtént és amit örökre a szívembe zártam. Egyesek úgy gondolják, egy könnycseppet sem ejtettem a mai nap folyamán. Pedig hogyne ejtettem volna... Rengeteget. Csak sírtam és sírtam, már egyáltalán nem érdekelt, ki hallja. Minden egyes ruhámat egyre nehezebb volt beraknom a bőröndömbe... Egyik ruha jött a másik után és én úgy éreztem, itt helyben elájulok és soha többet nem kelek fel. De nem így történt. Vártam, mikor koppan a fejem a padlón, de nem történt semmi. A kezem szinte már magától rakosgatta a ruhákat és már fogalmam sem volt arról, miket rakok be és miket hagyok itt.

- Rosalyn... - lépett be Sophia. - Itt van a taxid, ami elvisz Californiába. 

Kisírt, vörös szemeimmel felnéztem rá és vetettem felé egy félmosolyt. 

- Azonnal indulok is, csak fel kell kelnem innen. 

Ekkor Sophia megállt előttem, felhúzott az ágyról és magához ölelt. 

- Rosalyn... Hidd el, te nem tehetsz semmiről. De meg kell értened Daniel-t, ahogyan mi is megértjük. Megértjük miért van elege mindenből. Így élni, ahogyan neki kell, nagyon fárasztó. De Daniel elszánt és jól tudja, hogy itt az idő. Ezt mindenki tudja. A dolgai már nem fognak jobbra fordulni az életben. És a legjobb amit tehetsz az az, ha mellette vagy. Mert mellette kell lenned! 

Ott abban a pillanatban megtörtem. Sophia vállára hajtottam a fejem és csak sírtam. Annyira fájt és idegesített, hogy tehetetlen voltam. Mert nem tehettem semmit azért, hogy Daniel életben maradjon. Nem akarom azt nézni, hogy fájdalmai vannak éjszaka vagy azt, hogy vért hány. Nem akarom szenvedni látni. Utáltam, ha fájdalmai voltak az éjjel és emiatt felriadt mellettem. Olyankor órákig öleltem és meséltem neki valami szépet. Két emberről, akiknek soha nem kellett volna találkozniuk, de most még is van két csodás gyermekük és egy pszichopata családjuk, akiket annyira imádnak. Sokszor felnevetett, mikor felidéztem egy-két emléket. Mert abból rengeteg van. Szívem szerint ha most tehetném, visszatekerném az időd a suli kezdetéhez és minden egyes nap megismételném a pillanatot, mikor belenéztem abba a szempárba. Mert az a perc volt az, ami gyökerestől megváltoztatott engem és a körülöttem lévő dolgokat. Most annyira el akarnám mesélni, de nem tehetem... Hiszen, minden szerelem a síron túl is él. Ez így van rendjén. De többet akartam... Több napra volt szükségem, mint amennyit kaptam és Istenem, de szeretnék az enyéimből adni Daniel-nek, amire szintén képtelen voltam. Nem változtathattam meg ezt a napot, még ha akartam se volna. A dolgom most az, hogy mellette legyek, amikor a lelke elhagyja a testét és otthonra lel valami ismeretlen világban, ahová ha valaki egyszer eljut, többé nem lesznek fájdalmai. Daniel egy ilyen helyet érdemel és ha rajtam múlik, meg is fogja kapni. 

Mindenki lent várt rám a nappaliban. Szenvedve és keseregve, de lerángattam a bőröndöt a lépcsőn, és a vicces az egészben, hogy senki nem nevetett. Pedig ha most nem lennénk ilyen helyzetben, mindenki szakadna a nevetéstől. De ez most nem az a műsor. Úgy döntöttem, hogy egyedül megyek. Akármennyire Rebecát és Rob-ot is kötelességem lenne vinni, nem tudnék egyszerre három felé figyelni, ami azt jelentené, valakinek jönnie kéne és a vége az lenne, hogy mindenki elindul. De ezen egyedül nekem kel átesnem, a többiek nélkül. Csak Dani és én, mint mindig. A gyermekeimet megpuszilgattam százszor, ahogyan Sophiát és a többieket is. Láttam rajtuk, hogy nagyon is jönni akarnak, de nem engedhetem meg magamnak most ezt a luxust. Még vetettem feléjük egy utolsó pillantást, hogy minden rendben lesz e, de ők továbbra is csak kikerekedett szemekkel bámultak rám. Ami azt jelenti, miután a kórházba értem, két órával később az ajtóban fognak kukucskálni és azt fogják hinni, nem veszem majd észre őket. Ami azt is fogja jelenteni, hogy tutira bele fogunk keveredni valami zűrbe, mint mindig. Mindenesetre hagytam, hagy csinálják csak. Tudják, hogy kell egy kis idő, még elbúcsúzkodom és azt ki fogják várni. A sofőröm legalább igazán kedves embernek látszott. Segített begyömöszölni a bőröndömet a kocsiba, aztán kinyitotta nekem az ajtót. Még egyszer visszapillantottam a házra, majd beszálltam a kocsiba. 

Egy ideje már utaztunk. Én a tájat bámultam de a szemem sarkából láttam, hogy engem bámul a sofőr a visszapillantóból és jól tudtam, hamarosan meg is fogja kérdezni miért sírtam át ezt a két órát, semmit nem szólva. 

- Bocsásson meg kisasszony... De egyszerűen szörnyű azt nézni, ahogyan kifelé bámul az ablakon és közben sír. Megkérdezhetem öntől, mi történt? 

- Ez nagyon hosszú történet uram és nem elegendő a Californiába vezető út, hogy elmesélhessem. - töröltem le egy elszabadult könnycseppet. 

- Felőlem kezdheti Ádámtól és Évától is. Fogja rövidre. 

És ekkor elmeséltem neki. Elmeséltem, hogy volt egyszer egy ember akit annyira szerettem, hogy bármit megtettem volna érte. Akármit. Hogy a középiskolás éveinket együtt töltöttük, majd Californiába költöztünk és külön voltunk egy évig. Hogy született egy csodás kislányunk akit mindig a jóra neveltünk, még ha volt egy elmebeteg nagynénikéje, akkor is. Elmeséltem, hogyan vettem észre, mennyire megbetegedett... Itt végleg elszabadult a pokol. Sírni kezdtem, ismételten...

- Az én hibám volt... Ha időben észreveszem és odafigyelek rá, nem történik ez! Mindig mást hittem... Abban a hitben éltem, hogy megcsal, de hiszen a férjem, bíznom kellett volna benne és a fogadalmában! Mindent elcsesztem és saját magamnak köszönhetem, hogy soha többé nem hallgatom szívének dobbanását és azt, ahogyan a levegőt veszi. Vagy ahogyan nevet... Ó istenem, de még, hogy nevetett! Az egész házat betöltötte a nevetése, amit imádtam. Egyszerűen öröm volt vele élni és esküszöm soha nem felejtem el a napot, mikor elmondta mennyire szeret engem. Vagy, mikor Rebeca megszületett. Soha nem akarta letenni, pedig elmagyaráztam neki, hogy szüksége van az alvásta, a saját ágyában. Nem telt el úgy nap, hogy ne mondta volna el neki vagy százszor a történetünket. Még titkokat is mesélt neki, amikről mai napig nem tudok és nem is fogok tudni... Egyet viszont megígértem neki. Hogy ott leszek, amikor meghal. Ezért is utazok majdnem öt órát, hogy találkozhassak vele. Még egyszer utóljára. Látnom kell addig, még a szíve meg nem szűnik dobogni.

Kevéssel tíz óra előtt érkeztem meg Californiába. Felnéztem a kórházra és elkapott a hányinger. Kótyagosan körülnéztem hol egy jó nagy méretű bokor, de itt nem volt semmi csak hatalmas felhőkarcolók és beton. Átvettem a bőröndömet a sofőrtől, a kezébe nyomtam a pénzt, köszönetet mondtam, aztán rohantam is befelé. A recepción egy öreg nő állt és a számítógépen írt valamit. 

- Elnézést, nem tudná megmondani, hol találom a mosdót? 

- Egy pillanat! - emelte fel a kezét. 

Remek. Nem elég, hogy össze fogom hányni magam, még bunkóznak is velem. 

- Nagyon kérem... Csak a mosdót szeretném használni és nagyon sürgős. 

De a nő újra csak felemelte a kezét. Olyan ideg keletkezett bennem, hogy azt hittem felrobbanok. A gépház eleje pont felém volt, így sikeresen kinyomtam a gépet, majd mélyen a nő szemébe néztem. Egy csomó ember a várakozóban ült és mind engem figyelt. 

- Ide figyeljen... A férjemnek ez az utolsó napja ezen a világon és szeretném meglátogatni. De előtte szükségem lenne nyugodtan használni a mellékhelységet, ha lehetséges! Szóval megtenné kérem, hogy megmutatja merre van az a hülye mosdó és, hogy melyik emeleten találom a férjem?!

A nő csak bámult rám, majd elvezetett a folyosó végére, ahol a mosdó volt. Épp beértem, mielőtt hányni kezdtem. Lerogytam a hűs, csempézett padlóra, a hajam a homlokomhoz tapadt és nekitámasztottam az arcomat a hűvös falnak. Nem voltam felkészülve erre. Nem akartam újra kudarcot vallani. Nem akartam, hogy végig kelljen néznem, ahogy Daniel meghal. Egy jól hallható öklendezés után, újra elhánytam magam.

 Miután kijutottam a mosdóból és megtudtam, hogy Dani a tizediken van, sikerült leküzdenem egy csésze kávét, aztán erőt vettem magamon és a lifthez sétáltam. A szívem majd kiugrott a helyéről a kezem pedig reszketett az idegességtől. Aztán a lift egyre jobban emelkedett... Második, harmadik, negyedik emelet és így ment tovább... Én pedig minden egyes emeletnél újra és újra hányni akartam. De mielőtt megtehettem volna, már kinyílt a lift ajtaja és a tizediken találtam magam. A lábaim pedig maguktól mentek. Fogalmam sem volt róla, hová tartok, csak azt, hogy meg kell találnom Dani-t. Minden egyes szobába benéztem, aztán elérkeztem a 120/C szobához, aminek zárva volt az ajtaja. Vettem egy mély levegőt, majd kinyitottam és beléptem rajta. Szép szoba volt, meg kellett hagyni. Sárga falai tele voltak festményekkel. Végül az ágyra pillantottam. Ő pedig ott ült és szélesen mosolygott rám. Ott helyben sírni akartam és kiabálni... Elmondani neki, hogy mennyire szeretem és, hogy mennyire sajnálom, de semmit nem tudtam kinyögni. Csak bámultam azt az elaléló mosolyát és én is viszonozni kezdtem, kissé elpirulva, mivel elég régóta nem láttam és hirtelen úgy éreztem, mintha újra beleszerettem volna. 

- Ezekért a pillanatokért megérte az újraélesztés. 

Meglepetten felkaptam a fejem, de ő még mindig mosolygott. 

- Hogy érted azt, hogy újraélsztés?!

- Tegnap este a szervezetem feladta a szolgálatot, szóval... Újraélesztettek. Mert mindenképp látnom kellett téged. 

Leültem mellé egy székre és megfogtam a kezét. 

- Soha nem értettem, hogy tudsz beszélni ilyen semlegesen komoly dolgokról. - sóhajtottam. 

- Ugyan. Ismersz engem, tudod, hogy nem érdekel. Istennek biztos oka van arra, hogy elvegyen tőled. Mert hát...

- Miért nem mondtad el? - vágtam a szavába egy könnycsepp kíséretében. 

- Rosalyn... 

- Nem, nem akarok kifogásokat! Elég volt... Az igazat akarom Daniel, mert soha nem tudhatjuk, mikor hagysz el engem!

- Először is... Biztos lehetsz abban, hogy még pár óráig nem. Másodszor, mert nem volt más választásom. Mikor megismerkedtünk, még nem tudtam biztosra, mi fog történni velem, de sejtettem. Aztán később Californiában mikor koncertezni kezdtem, előjöttek a lila foltok a hátamon. Akkor már tudtam... Tudtam, hogy meg fogok halni. Szépen sorjában jöttek a tünetek egymás után, majd elvállaltam a kemoterápiát, de semmiben nem segített. Őszintén szólva, gyűlöltem. Miután fogyni kezdtem, abbahagytam mert tudtam, hogy semmi értelme. Ezért jártam el olyan sokat otthonról. Aztán te elhagytál, a betegség meg csak rosszabbodott szóval mindent elintéztem. Minden ott van, ahol lennie kell. 

- Pedig nem is nézel ki olyan rosszul. - szipogtam. 

- Ó, dehogynem! Nézz csak rám. Vézna vagyok és elmebeteg, amiért nem engedtem levágatni a hajam a kemónál. Megértem, hogy találjanak más módszert, mert a hajamat azt nem adom. Csoda, hogy még nem hullt ki az összes... 

Nevetve megfogtam a szabad kezét és összefűztem az ujjainkat. Éreztem, hogy megszorítja a kezemet. Végigcsókoltam az ujjperceit. A testét addigra már nagyon jól ismertem. Olyan közel hajoltam hozzá, hogy egy levegőt szívtunk. Belevesztem az arcába és közben a haját, a bőrét simogattam, a könnycseppek pedig egymás után folytak végig az arcomon. Ő közben elmélyülten tanulmányozott, mintha minden egyes porcikámat el akarná raktározni magában. Éreztem, hogy a teste kezd egyre jobbal elernyedni, amit nem engedhettem meg magamnak ebben a pillanatban. Megcsókoltam, megpróbáltam visszarángatni. Az arcába csorgó könnyeimtől sós lett a bőre, Daniel pedig csak egyre jobban szorított magához. Én pedig úgy éreztem, a testünk összeolvad, mint a régi szép időkben. Közben át akartam adni neki valamit... Neki akartam adni minden csepp életet, hogy arra kényszerítsem, éljen. Mert rájöttem, hogy félek nélküle élni... Megpróbáltam szavak nélkül a tudtára adni, hogy valaki még mindig szereti őt. Ó, de még mennyire szereti.

Végül megadta magát. Levegőt kapkodva elhúzódótt tőlem és közben mosolygott. 

- Téged aztán nem lehet ilyen könnyen itthagyni, asszony. - lehelte. 

Önelégülten a mellkasára fektettem a fejem és lehunytam a szemem. Beszívtam azt a csodás illatát és közben hallgattam szívének dobbanását. Már nem volt olyan, mint régen. Lassabb volt, kisebb dobbanásokkal. Akkor már tudtam, hogy nincs sok időnk. 

- Mindigis makacs voltam... Emlékszel, mikor Californián veszekedtünk? Akkor sem hagytam magam. Pedig te voltál a tét. Tényleg ennyire makacs lennék?

- Most nem tudom, hogy hazudjak, vagy az igazat mondjam? 

Finoman rácsaptam a mellkasára és hangosan felnevettem. 

- Ne haragudj, hosszú fülü nyuszim, de a helyzet az, hogy igen. Nagyon makacs vagy, ezért nem akarsz elengedni. - simított végig a hátamon. 

Megpróbáltam minél jobban hozzásimulni, hogy tudassam vele, eszem ágában sincs elhagyni őt. 

- Daniel... Ha van még valami mondanivalód, azt kérlek most mond el, mielőtt túl késő lenne. 

- Tudod, Parks... Sajnos sok olyan dolog volt, amit nem oszthattam meg veled. Például Rebeca rengetegszer volt velem vizsgálaton. Amilyen okos, biztos észrevehette, hogy valami nincs rendben, de akkor is kicsi. Így jól tudtam, hogy semmit nem fog tudni mondani neked. 

- De az első szava mégis a "baszki" volt. - fogtam meg a fejem. 

- Ugyan már, nem voltunk mi olyan rossz szülők!

- Daniel, a gyerekem még nem volt két éves, mikor kimondta ezt a szót! Ráadásul, egy olyan dalt énekeltünk neki mikor ordított, amit éppen aznap hallottunk a gyerekműsorban. És hagytam, hogy tévét nézzen Sophiával, aki szintén kiabált a gyerekem mellett! Mégis milyen szülő az ilyen?! 

- Drágám, már megtanulhattad volna. A Weness családban nincs olyan ember, aki ne lenne elmebeteg. 

Válaszképpen csak lelkesen bólogattam. Ezután egy kicsit elcsendesedtünk... Csak visszaemlékeztünk a régi időkre, mikor még nem kellett azért aggódnom, hogy fogom eltartani a két gyermekemet. 

- Viszont van még valami... 

Felkaptam a fejem és mélyen a szémebe néztem. 

- Amióta édesanyám meghalt... - kezdett bele. - Több mint tíz naplót írtam tele az érzéseimmel és a gondolataimmal. Olyan volt, mint egy folyton visszatérő sorozat. De az utolsó a legfontosabb, amiben te szerepelsz, Rebeca és Rob. Mindent leírtam benne, a találkozásunk kezdetétől, a végéig. Amikre eddig nem kaptál választ, azokat megtalálod abban a naplóban, amit odaadtam valakinek és el kell, hogy menj hozzá. Hagytam neked két oldalt. Szeretném, ha te fejeznéd be ezt a történetet. Mindenképpen neked kell befejezned... 

- De Daniel, azt sem tudom kinél van! 

- Segítek egy kicsit. Ez az ember, a világmindenségnél is jobban szeret téged és veled fog maradni a jövőben, mert megígérte nekem. 

- Hiszen van vagy három lehetőség! - háborodtam fel. 

- A szíved mélyén te is jól tudod, ki az a személy, drágám. De most figyelj rám... Tudom, hogy nehéz ez a nap neked. Mert hidd el, nekem is. Megszegtem az ígéretemet, miszerint soha nem hagylak magadra. És most itt kell, hogy hagyjalak téged. Az erőm egyre jobban fogy és lassan kénytelen leszek lehunyni a szemem és eltávozni valami ismeretlen világba, amit még nem is ismernek az emberek igazán. Egy valamit meg kell nekem ígérned Parks! Úgy neveled a gyermekeinket, mint ahogyan még egyedülálló anya ként soha senki! És ami a legfontosabb, azt akarom, hogy élj! Mert élned kell tovább az életed, még ha én nem is leszek a részese. Azt akarom, hogy találj rá újra a szerelemre. Hidd el, ez a személy félig én leszek és rá fogsz jönni, miért. Tudni fogod ki ő, amint megtörtént, ezt garantálom neked. Viszont most ell kell, hogy szomorítsalak Rosalyn... Nem bírom ezt tovább. A sok szenvedést, fájdalmat. Jobb hely lesz a világ Daniel Weness nélkül. 

- Kérlek ne mondj ilyet... - fogtam meg az arcát. 

Mikor belenéztem villogó zöld szemeibe, már nem láttam a szikrát. Csak a halványulást és az erőtlenséget. Tudtam, hogy hamarosan be fog következni... A dolog, ami életem fordulópontja lesz. 

- Ennek a tuskó embernek lehetne még egy utolsó kívánsága? - simított ki egy hajtincset az arcomból. 

- Életem, bármit megteszek neked, amivel megkönnyíthetem a mai napodat... 

Újból sírni kezdtem, mivel már nem tehettem semmit. Csak egyetlen egy dolgot. Teljesíteni Daniel Weness utolsó kívánságát. 

- A fenébe is, rohadtul megalázó idebent meghalni. Ki akarok jutini innen Parks... Most, ebben a pillanatban! Inkább a szabad ég alatt szeretném, ha bekövetkezne, nem pedig idebent egy kórházi ágyon. 

- Daniel, odakint szakad az eső, kétlem, hogy bárhogyan meg tudnám ezt oldani... 

- Te talán nem, de ők igen. - bökött az ajtó felé. 

Mikor odapillantottam, megláttam a családomat, Sophi kezében Becával, aki úgy vigyorgott mint a tejbetök mikor meglátta az apját, Roy kezében pedig Rob-val. Eszméletlen látványt keltettek így együtt. 

Odasétáltam a fiamhoz, kiemeltem Roy kezéből, majd odavittem az édesapjához. Mikor meglátták egymást, azt hittem sírva fogok fakadni. Rob a kicsi kezével megérintette Dani arcát, majd halkan gügyögött valamit és elmosolyodott. Soha életben nem láttam még ehhez foghatót. Így, hogy elnéztem őket rájöttem, még sem leszek olyan rossz anyuka, mikor majd elérkezik a pillanat... 

Még a fiúk ottmaradtak a kicsikkel és Dani-vel, Sophiával belógtunk a raktárab fehér köpenyért. Nem volt túl nehéz dolgunk, ugyanis a raktár ajtaja nyitva volt. 

- Most komolyan? Mr. Dick?! Hogy lehet valakinek ilyen neve... 

- Jobb választás, mint Mrs. Punny, szóval... Be kell érnem ennyivel! 

- Nem lesz kicsit furcsa, hogy férfi vagy? - nézett rám kikerekedett szemekkel. 

- Nem hinném, hogy a mai napon a nemem a legnagyobb probléma.

- Tudom és sajnálom, rendben? Nem akartalak megnátni... Csak próbáltalak felvidítani az idióta vicceimmel, de tudod mit, én maradok Mrs. Punny és mindenkinek jobb lesz így. De még mindig nem tudjuk, honnan szerezzünk kerekesszéket. 

Mikor kiléptünk a folyosóra, senki nem járt éppen arra, így bátran sétálgathattunk. Aztán váratlanul szembejött velünk egy kedves nénike, aki tolta a kerekesszéket. 

- Elnézést! - szólította le Sophia. - Nem tudnánk elkérni öntől a széket? Nagyon szükségünk lenne rá, most azonnal. 

- Mi olyan fontos? - kérdezett vissza flegmán. 

- Konkrétan egy élet, egyébként ennyi. Szóval ha nem bánja kedves néni, most elviszem a széket és maga szépen megvárja, még visszaszolgáltatom. Addig olvasson valami magazint a ráncok eltüntetéséről. 

Miután Sophia átvette a kerekesszéket és rohanni kezdtünk a folyosón, akkor jöttem rá, hogy mire is vállalkoztam. 

Visszaérve a szobába, egyre rosszabb volt a helyzet. Daniel csúnyán köhögött és a szeme is vérben állt. A szikra végleg eltűnt, a csillogással együtt... 

- Kicsim. - guggoltam le mellé. - Ki foglak vinni innen, megígérem neked. De kérlek... Tarts ki addig. Nem tudom mit teszek, ha a folyosón feladod. 

Nem szólt semmit, de alig felismerhető félmosolyáról tudtam, mit akar mondani. Ki fogja bírni, már csak azért is, mert ő Daniel Weness. Roy és Raul átemelték Dani-t a székbe, majd ráterítettek egy pokrócot. 

- Nos, haver... Mit szeretnél? Ki menjen veled? 

Ekkor egyedül rámpillantott, ami azt jelentette, egyedül kell, hogy végigcsináljam. Vetettem egy szánakozó pillantást a többiek felé, aztán elindultam Dani-vel az udvarra. 

Talán itt lehetett az a pont, mikor ráébredtünk, hogy most mind a ketten külön utakon folytatjuk tovább. Ő folytatja az övét egy új világban, én pedig maradok a sajátomon. Mert így kell történnie... Csodálatos öt évet éltem át mint szerető, menyasszony és anya. Egyik sem lehettem volna nélküle. Már egy ideje áztunk, mikor egyszer csak az eső elállt és kisütött a nap. Soha nem láttam még ehhez foghatót, olyan volt, mint egy isteni jelenség! Egy jel arra, hogy eljött az idő. Letérdeltem Daniel elé és mélyen a szemébe néztem. Kétlem, hogy érteni fogja, amit most mondani fogok, de muszáj... Még egyszer. 

- Daniel Weness, megváltoztattad az életemet. A napjaim nélküled üresek voltak és hamar teltek. De miután megismertelek, soha többet nem akartam elszakadni tőled. Már akkor tudtam mindezt, mikor megláttalak az iskolában. Tudtam, hogy te leszel az, akivel összekötöm az életemet. És tudom, arra kértél, hogy tanuljak meg újra szeretni és bízni valakiben, de nem várhatod el tőlem, hogy másnap már mással legyek. Ezt nem kérheted tőlem, mert te vagy az, akit szívből szeretek. Csak te és senki más. Köszönöm neked ezt a mozgalmas öt évet, amiből egyet külön töltöttünk és amit nagyon meg is bántam... Talán ha... 

- Soha ne mond ki még egyszer, hogy ha... - suttogta. 

Úgy éreztem, ekkor ismertemeg igazán a férjemet. Még a halál pillanatában is képes jó tanácsokat adni és közben mosolyogni. Mert mosolygott. Tudtam, hogy lát valamit, de nekem nem most jött el a pillanat, hogy én is láthassam. De itt a bizonyíték... A tényleges bizonyíték arra, hogy van valami odaát és egyszer majd én is megjárom ezt az utat. Az én időm viszont nem most jött el. Mikor visszanéztem Daniel-re, engem bámult, sőt, inkább csodált. Utolsó leheletével próbálkozott... Annyira mondani akarta a szót, de annyira, hogy rossz volt nézni, ahogyan erőlködik. Én pedig hallani akartam még utoljára az ő szájából, de jól tudtam, hogy nem fog menni neki. 

- Én is szeretlek téged... - gördült le egy könnycsepp az arcomon. 

Aztán... Szépen lassan lehunyta a szemét, vett egy utolsó nagy lélegzetet és utána megállt. Már nem mozgott fel-le a mellkasa és már nem mosolygott többet. Csak ült ott a székben, elázva, mozdulatlanul. Megszorítom Daniel kezét, imádkozom érte, hogy ha elég erőteljesen teszem, még visszahozhatom az életet a testébe. Nem tudom mennyi időbe telt, még ráeszméltem, hogy ez nem fog bekövetkezni, ő pedig elment. Mikor odáig elértem, úgy éreztem minden erőm elhagyott. Az egész bensőm sikolt egy utolsó csókért, még egy szóért, egy pillantásért és még annál is többért. De ezek mind elmaradnak, a férjem pedig halott marad. Én pedig csak továbbra is szorítom a kezét, a vizes fűben térdelve és éneklem a dalunkat, amit oly régen ketten írtunk. A címe pedig, All of me, loves all for you. 

Vége.

79. Rész (Rosalyn és Roy szemszöge) - És akkor...

Rosalyn

Eltelt egy hét. A hasam még mindig nem nézett ki túl jól, de Roy folyamatos ittléte és Sophia két percenkénti telefonhívásai sokat segítettek a gyógyulásban. Vagy hatszor megkérdezte, kérek e ropit és nekem hatszor kellett elüvöltenem, hogy nem kell ropi! De hála az égnek, Roy védelmező karjai között végre elhagyhattam ezt a krumpli szagú helyet, kezemben a késemmel. Még jó, hogy visszaszolgáltatták... Kiérve a friss levegőre csak újra szembesülnöm kellett a gondjaimmal és mint a szembe jövő szél, úgy csapott meg Daniel halálának gondolata. Egy pillanatra megingott a lábam, de sikerült megtartanom az egyensúlyom. Arra gondoltam, mit fogok mondani neki, mert fogalmam sem volt hol kezdjem el... "Szia, hallottam meghalsz, jöttem beszélgetni..." Azért ez beteges. Daniel mégiscsak a férjem! Azt szeretném, ha én lehetnék az utolsó ember akire felnéz. Aki a halála pillanatában is mellette van. Aki szeretettel néz rá. Én akarok lenni az az ember. Ezek a gondolatok keringtek a fejemben amikor kiszálltam a kocsiból. Váratlanul üvöltözést hallottam. A házunk előtt kisebb tömeg gyűlt össze. Először azt hittem valami baj történt, de aztán megláttam Sophiékat az ajtóban, kezében Becával. Mellette pedig Raul, Robal, aki lelkesen próbálta leszakítani az egyik gombot az ingjéről. De legalább nem a mi házunkban van az ingyencirkusz. Egy újabb epizód egy olyan sorozatból ami bemutatja  a házas élet nehézségeit. Számunkra nem volt újdonság, hogy Peter csalja Kirát, de hát úgy látszik, Kira számára az volt.
- Azt hitted teljesen hülye vagyok? Láttam az üzeneteiteket Peter, mindet! Cicus, mi? Majd adok én neked olyan cicust!
- De szívem... Ez nem úgy van, ahogy te azt gondolod.
- Azért léptem fel a facebookodra, hogy meg tudjam nézni mikor kell elmennem a rohadt savanyúságodért! Erre ott az a becenév, hogy cicus. Világos mint a nap! És én nem is szeretem a savanyúságot!
Átverekedtem magam a tömegen. Végül elértem a lépcsőig, miközben Peter épp kitért egy cipő útjából, amit még több cipő követett.
- Mióta tart a műsor? - kérdeztem.
Amint Beca meglátott, azonnal felém kéreckedett én pedig a karjaimba zárva öleltem őt, amennyire csak tudtam, Robnak pedig nyomtam egy jó nagy puszit az arcára. Sophia az órájára pillantott, majd vissza rám egy széles mosoly kíséretében.
- Jó háromnegyed órája.
- Attól függ, honnan számítjuk. - kezdett bele Raul. - Onnan tól hogy az asszony kihajingálta Peter holmiját, vagy onnan, hogy Peter visszajött és megtalálta őket.
A tömeg tovább nőtt, de ez Kirát egy kicsit sem zavarta.
- Átviheted hozzá a mocskos könyveidet! - ordította és kihajította azt hiszem az Éhezők viadalát, de nem vagyok benne biztos. Aztán visszatért és a szennyes kosár tartalmát zúdította ki az ablakon.
- Vidd a mocskos gatyáidat is! Majd meglátjuk mit szól hozzá, ha ezeket kell mosnia minden nap!
Peter megpróbálta összeszedni a holmiját, de nem igazán ment neki. Felkapott annyi ruhát amennyi a kezében elfért és bevágta a kocsiba. Aztán csattanás. Mikor a zenelejátszó a földön landolt, egy percre csönd lett.
- Te őrült ribanc!
- Te kúrogatod azt a beteg, kancsal trollt a kávézóban és én vagyok az őrült ribanc?!
Nevetni akartam, de képtelen voltam. Visszagondoltam azokra az időkre, mikor mi ordítoztunk így egymással Danivel. Milyen szép is volt az...

Mikor beléptünk a házba, azonnal megváltozott a hangulat. Sophi szúrós szemekkel nézett rám, Raul pedig aggódóan. Levetettem magam a kanapéra és lehunytam a szemem.
- Na, most, hogy így leültünk mint egy nagy család, mi a franc történt?! - üvöltötte Sophia.
Várhattam volna ezt a reakciót. Rob felüvöltött, Beca pedig szorosan mellém bújt.
- Sophia, megtennéd kérlek...
- Nem érdekel, Rosalyn! - szakított félbe. - Neked elmentek otthonról! Mot képzeltél, ha elmész, azzal segítesz bárkinek is? Mit gondoltál, ki fogja felnevelni a gyermekeidet? Talán Roy? Csodás apuka lenne, ebben nem is kételkedem, de nem ismeri őket igazán, úgy ahogyan például Daniel, vagy te. Ha Daniel elmegy, az a megoldás, hogy te is felszívódsz? Soha nem gondolkozol Rosa... Nem gondolsz másokra.
- Igazán?! - pattantam fel. - Te biztosan jobban tudod milyen érzés, ha életed szerelme haldoklig. Mikor azt hitted, Raul halott, olyan szinten rosszul lettél, hogy a bútorok kaptak érte. Én egyedül magamnak akartam ártani, nem másnak. És hidd el, hihetetlenül megbántam, miután a földrezuhantam. Beca járt a fejemben és a kisfiam, hogy mi lesz velük. Hogy milyen szörnyű alak vagyok, amiért egyáltalán eszembe juthatott ilyesmi.
Lesütöttem a szemem egy pillanatra. Muszáj volt megnyugtatnom magam. Nem sírhatok ebben a pillanatban, mindenki előtt. Nem láthatják, hogy végleg összetörtem. Már halvány erőm sem maradt.
- Lehet, fel kéne már nőni végre! - kiáltotta Sophia.
- Képzeld, én szeretem azt, aki vagyok! Szeretem, hogy ha a plázába megyek, az első utam nem a H&M felé vet, hanem a könyvesbolt felé. Hogy a lányommal bújócskázok a házban. Hogy huszonkét éves létemre egyszarvús tányérjaim vannak. És nem bánom, egyáltalán nem. Nem sok érdemlegeset tudok felmutatni az életemben, de ezt a családot összetartom. Egy kibaszott pajzs vagyok, Sophia. A dárdák, amik felétek repülnek, engem találnak el. És ameddig én küzdök az ellenséggel és ordítok, ti addig azt csináltok a pajzs mögött, amit csak akartok. Én boldog vagyok itt ezek ellenére...
- Ja, egy tehén is boldog, mégis hamburgerként végzi. - mondta dühösen Sophi.
Végül elsírtam magam... Nem akartam, de megtörtént. Egyben ideges is voltam, olyan szinten, hogy elhatároztam, most nem fogom hagyni magam.
- Hát ti tényleg nem értitek? - kérdeztem alig halható hangon.

- A férjem már szinte halott! Olyan, mintha nem is létezne, csak egy kísértet. Azzal nem segítetek, ha ordítoztok velem és a gyerekeknek sem tesz jót ez a hangulat. Képzeld el, hogy felnőttem. Arról már nem tehetek, ha te nem fogadtok el úgy engem, ahogy vagyok. Tudod te milyen szörnyű érzés abban a tudatban lenni, hogy mindjárt meghalsz? Nos, már tudom és átérzem Daniel helyzetét. Nem könnyű... Iszonyú nehéz! De tudtommal, egy család vagyunk. Raul, te, Roy, Beca, Rob, Juliet, George, Sarah és még sokan mások, akik részt vesznek az életünkben. Össze kell tartanunk, különben Dani halála után... Teljesen össze fogun törni és onnantól kezdve, nem lesz visszaút. Ahelyett, hogy azzal foglalkoznátok, hogy jutunk vissza BA-ba, velem törődtök. Láthatjátok, életben vagyok. De a férjem hamarosan nem lesz, ezért is szeretném, ha végre megbékélnénk a tudattal, hogy újra Parks leszek.

Roy

Rosalyn és Sophia veszekedése után, kicsit feszült lett a hangulat a házban, ezért felvittem a gyerekeket aludni. Rob már aludt is, mint a bunda, de Rebeca csak ült az ölemben és bámulta az öccsét a kiságyban. 

- Roy bácsi, te leszel az új apukám? - kérdezte. 

Először fogalmam sem volt, mit válaszoljak. Nem fogom elhagyni őket, ezt meg is ígértem és maradni is akartam. Tudom, hogy ez mindenki számára nehéz lesz, főleg Rosának, aki gyásuolni fog, ki tudja meddig. De ki fogom bírni, mert érte megéri várni. Különben sem tagadhatja le az érzéseit és jól tudom, mit érez irántam. 

- Nem tudom kicsim, ez bonyolult. Majd anyu megmondja neked a választ. 

Lassan lefektettem Becát az ágyra és ott ültem mellette, még el nem aludt. Most, hogy jobban megnéztem, nagyon hasonlít az apjára, le sem tagadhatná, hogy Weness bér folyik benne. Nyomtam egy gyors puszit Rebeca homlokára, majd felálltam, hogy átmenjek Rosához. Benéztem a szobájába, de nem volt ott. Sophia és Raul pedig a nappaliban üldögéltek. 

- Nem tudjátok, hol van Rosalyn? 

- Elment a sarkon lévő sörözőbe. Azt mondta, nem jön hamar... - válaszolta Raul aggódóan. 

Vetettem feléjük egy félmosolyt, aztán elindultam Rosa után. Nem engedem, hogy még egyszer kárt tegyen magában. Inkább végignézem, ahogy leissza magát a sárga földig, csak vér ne follyon. A hely egyébként nem volt túl nagy. Azok az emberek szoktak ott lenni, akik elváltak, megcsalták őket, vagy egy éjszakás kaland után lekoptatták őket. Hangulatos volt, mindig jó zenék szóltak és a kiszolgálás is remek. Rosa egy bárszéken ült, lógatta a lábát és a könyökén támaszkodott. Látszott rajta, hogy van benne egy kevés...
- Hé, kislány! Minden rendben? - ültem le mellé. 
- Hát, ha neked az rendben van, hogy a férjem haldoklik, akkor igen. Minden a legnagyobb rendben. - forgatta a szemét. 
- Ugyan Rosalyn! Nem így értettem. Csak azt akartam kérdezni, hogy vagy. 
- Ó, nagyon jól! A legjobb barátnőm azzal vár haza, hogy egy szemét, szar alak vagyok, de megemésztem. Ezért is jöttem ide. Régen nem ittam már semmit. 
Felemelte a poharát és kiitta a utolsó cseppig. 
- Akkor sem kéne ennyit innod. - húztam el előle a poharát. - Nem jöhetsz haza segg részegen. Sophia ki fog csapni és reggel nagyon fájni fog a fejed. 
- Azzal már elkéstél. - bökött a mellette lévő üres üvegre. 
- Ezt mind egyedül ittad meg?!
- Nem, a húsvéti nyuszi is segített. Na meg az a srác ott a sarokban látod? - mutatott rá. - Elfogadnám. 
Most kezdett el hatni az alkohol. Össze-vissza beszélt, már szerintem azt sem tudta, hogy házas ember. 
- Nem tudom, miért tetszenek a lányoknak az ilyen fajta pasik. Csak lefekszenek veled, aztán elhagynak. Kábé ennyit jelentenél neki. 
Még Rosa a pasit méregette, én elcsórtam a szomszéd tálcáról egy pohár tequilát. Hogy őszinte legyek, soha nem láttam még Rosalynnak ezt az oldalát. Kezdtem úgy érezni, hogy egy beteg pornó közepébe csöppentem bele... Egymást méregették a srácal, akin szintén látszott, hogy részeg, de az ujján kikandikált a jeggyűrű, szép. Szintén házas. Mikor már elindult felénk a pasi, nem tudtam mit tegyek, nem gondolkoztam. Csak megragadtam Rosalynt és megcsókoltam. 

Kicsit meg is lepődtem rajta, hogy a csókot viszonozta. Nem tudom, hogy ez azért volt mert részeg, vagy más is van a dolgok mögött? A legnehezebb viszont nem elkezdeni, hanem befejezni volt. Már olyan régen vágytam arra, hogy ezeket az ajkakat a magamén érezzem és, hogy újra érezzem ezt a csodás illatot. Mikor megbizonyosodtam róla, hogy a pasi másra vetette magát, elengedtem Rosát és még egy poharat elvettem. 

- Miért hagytad abba? - tette a kezét az arcomra. 

Finoman elhúzódtam tőle, majd mélyen a szemébe néztem. 

- Mert házas vagy. - emeltem a szeme elé a kezét.

Egy darabig méregette, aztán egyszerre csak mint aki hírtelen kijózanodott, megfogta a homlokát és a vállamra dőlt. 

- Annyira sajnálom Roy, én nem akartalak kínos helyzetbe hozni... Azt hiszem, kicsit eltúloztam a mai estét.

- Nincs azzal semmi baj, ha próbálod elfelejteni. De muszáj lesz lezárnotok ezt Rosa. Ez egy csodálatos kapcsolat volt és nem fogod tudni visszahozni. Aztán majd itt fogsz nekem hisztizni, hogy miért nem szóltam neked. 

- Igazad van... De azt sem tudom, ő akar e velem beszélgetni és ha akar is, mikor? Bár azt mondta, addig nem hajlandó elmenni és komolyan gondolta. Kinézem belőle, hogy megvár. Ha már alig él is, de egy szót biztos vagyok benne, hogy el fog suttogni. Roy, én utálom a búcsút... Már egyszer elbúcsúztam tőle, mikor hazautaztam. Komolyan mondom, már parkolóhelyem lesz annál a rohadt kórháznál. Még a recepción is ismernek! - borultam ki. 

Nyomtam egy puszit  a homlokára, aztán szorosan átöleltem. Igaza volt Dani-nek, nem hagyhatom magára. Meg kell mutatnom neki újra. Úgy látom, elfelejtette mi mindent tanítottam neki. Hogy van élet a veszteség után is. Hogy érdemes újrakezdeni az élezet, tisztán és boldogan. Daniel is ezt akarná és én minden tőlem telhetőt meg fogok tenni, hogy boldoggá tegyem életem szerelmét. Minden nap bozonyítani fogom, valami aprósággal. Eleinte nem fog neki sokat jelenteni, de mikor pár év múlva a szekrényére néz, vagy bárhová a házban, rá fog jönni. Rá fog jönni, hogy mennyire szeretem. Az életemet is odaadnám érte. Ha tehetném, Danielt is megmenteném, hogy boldogok lehessenek életük végéig. De úgy látom, ez az én feladatom lesz, ami éveken keresztül is eltartjat majd. Nem fog érdekelni, ha estleg leszek már vagy nyolcvan éves és akkor jön rá. Úgyanolyan boldog leszek, mint most, hogy a karjaim között tarthatom ezt a törékeny kis testet, amit annyira imádok. 

Ezzel én végeztem is. Remélem, nektek is sikerül majd bebizonyítanom, mennyire szeretem Rosalynt. Mert tényleg szeretem. Amióta csak megláttam és ez az érzés csak nő és nő! Azt hittétek lehetetlen, hogy így érjen véget és így kezdődjön el valami igazán új. Pedig, lehetséges, mint az láthatjátok. Ebben a világban már semmin sem csodálkozom. De én ezt nem így akartam. Azt akartam, hogy maga miatt válasszon engem. Előbb vagy utóbb ez be fog következni, csak éppen nem úgy, ahogyan azt elterveztem. De mint mondtam, nem hagyom magára. Itt leszek mellette, segítek neki, szeretem őt, vigyázok rá. Ez a maximum, amit megtehetek azok után, ami történni fog. Találkozunk pár év múlva. :) - Roy. 

Rosalyn

A fejem sajgott a sok alkoholtól. Alig bírtam megállni a lábamon, de hála Roy-nak és annak, hogy a hátán cipelt, épségben kijutottam a friss levegőre. Mikor már kezdtem egyszarvún lovagló, meztelen pasikat látni magam előtt, muszáj volt kényszerítenem magam, hogy másra gondoljak. Aztán eszembe jutott a csók... Be kell vallanom, még mindig felejthetetlen és csodálatos. Ez a csók ébresztett rá arra, tulajdonképpen mit is kell tennem. El fogok menni Danielhez, bármi áron. Látnom kell még egyszer utóljára azokat a zöld szemeket, ami csak úgy világítanak a sötétben. Viszont Roy mogyoróbarna szeme sem tud kimenni a fejemből, na meg az érzések iránta... Mikor Roy megcsókol, nem tudom, hogyan csinálja, de érezteti velem, hogy mennyire fontos vagyok számára. Rengeteget elmond a csókjával és ettől nagyon sokszor megőrültem. Többet és többet akartam. Érezni, hogy valaki szeret és azt, hogy a karjai között bármikor menedékre és biztonságra találhatok. Az ajtó előtt letett, mélyen a szemembe nézett és megfogta az arcom. 

- Rendben leszel? - kérdezte gyengéden. 

- Nem tudom... De ha dőlök, fogj meg kérlek! 

Nevetve beléptünk a lakásomba, ahol Sophia és Raul idegesen vártak a kanapén. 

- Végre, hogy itt vagytok! Azt hittük bajotok esett, vagy még rosszabb... Van fogalmatok róla mennyi az idő? 

- Bocs, anyu. Kicsit elhúzódott... - pillantottam Royra. 

Ő rámkacsintott, majd felment a lépcsőn. 

- Megkérdezhetem, mi a fene volt ez? - vont kérdőre Sophi. 

- Á, semmi különös... Csak sikeresen hazahozott. 

Váratlanul megcsörrent a telefon. Hajnali hármat ütött az óra, fogalmam sem volt, ki az és mit akar ilyen későn. Sophiára pillantottam de ő éppen annyira ideges volt, mint én. Az asztalhoz sétáltam és a fülemhez tartottam a kagylót. 

- Mrs. Weness, azt hiszem, itt az idő... 

Nem kellett többet mondaniuk. Leraktam a telefont, leültem és nekidőltem a falnak. Se kép, se hang. Egyetlen napom van arra, hogy lássam a férjemet és két órám arra, hogy összepakoljak. Az utolsó buszom akkor indul Buenos Aires felé, amit muszáj lesz elérnem, ha még látni akarom Danit. Nem maradt túl sok választási lehetőségem... Csak reménykedni tudtam, hogy Daniel nem hagy itt búcsú nélkül. De ismerem őt és tudom, hogy betartja amit ígért. 

És akkor még nem is sejettem, hogy ez volt az a telefonhívás, ami megváltoztatta az életemet. 

78. Rész (Roy és Rosalyn szemszöge) - Nem bírom tovább.

Rosalyn

Aztán dehogy tudtam volna újrakezdeni. Miután Sophia kiment a szobámból, ráfordítottam a kulcsot és úgy sírtam, mint még soha. Elegem volt már mindenből. Az életemből legfőképpen. El sem hiszem... Hogy lehettem ennyire szerencsétlen, miért nem tudtam odafigyelni igazán?! Talán ha időben észrevesszük és segítek neki! Soha nem hittem volna, hogy egy rák nevezetű betegség fog legyőzni. A lábam magától mozgott, lefelé a konyhába. Tulajdonképpen nem gondoltam végig mit fogok tenni, az agyam jobban tudta a választ. Mikor megragadtam a kést, már tudtam mire lennék képes... És mielőtt végleg elhatároztam volna, hogy megteszem, már a kés a húsomba fúródva állt ki a hasamból. Remek, már csak hagynom kell, hogy megtörténjen.

A földre összerogyva elgondolkoztam azon, kiket is hsgyok itt. A gyermekeimre képesek lesznek együtt vigyázni, ezt szentül hiszem. Bár Sophiára nem nagyon kéne bízni két gyereket. Most, hogy jobban belegondoltam, nem kellett volna ezt tennem. De már késő volt... A padlón hevertem, vér folyt végig mellettem. Nem tehettem semmit, csak annyit, hogy elengedem magam. Lehunytam a szemem és azt hiszem fényességet láttam? Ki tudja. Már nem számít. Az utam itt véget ért.

Roy

Az éjszaka felkeltem. Nem igazán tudtam aludni, aggódtam Rosa egészsége miatt. Nem akartam, hogy összetörjön. Szüksége volt rám ezekben az időkben és én ott leszek neki, hogy legyen kire támaszkodnia. Így hát kimásztam az ágyból, bekopogtam az ajtaján, de nem nyitotta ki senki. Gondoltam alszik... Benyitottam, de nem volt az ágyában. Lerohantam a lépcsőn és megpillantottam őt, ahogy eszméletlenül fekszik, vértócsa körülötte. Lélegezni még lélegzett, de teljesen eszméletlen volt. Nem hívhattam a mentőket, nem érnének ki időben. Felkaptam az ölembe és egyáltalán nem érdekelet, hogy egy szál alsóban rohanok a kocsihoz, csupa véresen. Nem fogom hagyni, hogy életem szerelme meghaljon a karjaim között! Azt képtelen lennék elviselni. Ez a nő nem gondolkozik tisztán... Finoman beraktam Rosalyn-t a hátsó ülésre, aztán én is beszálltam és már indultam is. Hála az égnek, a kórház nem messze volt tőlünk. Két perc múlva már ott is voltunk. Kikapva Rosát hátulról berohantam vele a kórházba és a portához mentem. 
- Kérem, azonnal hívjon egy orvost, félek nem bírja sokáig. 
A nő lepillantott ránk és elkerekedett szemmel vizsgált végig minket. Rosa egy szál melltartóba és bugyiba, késsel a hasában, én pedig egy szál alsóban. Remek. Régen tartottam ilyen állapotban a karjaimban... A nővérke elszaladt orvost keresni, addig én továbbra is a kezemben tartva Rosát próbáltam nyugtatni magam.
- Rosalyn, nem hagyhatsz itt... Élned kell, ott vannak a gyerekeid! Ne most akard játszani nekem a hattyú halálát, mert esküszöm én meg eret vágok!
Másodpercek sem kellettek, a nővér már egy orvossal tért vissza. 
- Mi történt? 
- Próbálta megölni magát... De most ez nem fontos az isten szerelmére ember, haldoklik, hát csináljon már valamit! 
- Nyugalom, hozza kérem utánam. 
A folyosó végére mentünk egy kisebb műtőbe, ahol kábé minden volt. Ennyi gyógyszert a gyógyszertárban sem szoktam látni! 
- Kifáradna kérem? Ez csúnya látvány lesz és nem szeretnék összeszedni még egy embert... És kérem Margaret, hozzon a férfinak egy köntöst. 
- Figyelmeztetem doki, ha le meri taperolni a szerelmemet, esküszöm kicsinálom! - muattam rá. 
Aztán kimentem az ajtó elé és csak vártam...

Fél óra múlva már egy kávéval a kezemben Rosalyn mellett ültem a tizenötös kórteremben. Rengeteg vért vesztett és a doki azt mondta, pihenésre van szüksége, úgyhogy eszembe ne jusson felkölteni. Szorongattam jéghideg kezét, hogy kicsit felmelegedjen. Mosolyoghatnékom támadt ezen a furcsa hőmérsékleten. Mindenhol meleg, kivéve a keze. Az mindigis hideg volt és akárhányszor hozzám ért, kirázott a hideg. Elhessegetve a gondolatot, kimentem és megkerestem a dokit az irodájában. 
- Bejöhetek? - tudakoltam. 
- Nyugodtan! 
Leültem vele szemben egy székre, beleszürcsöltem a kávémba, majd megszólaltam. 
- Remélem nem lett komolyabb baja... 
- Pár ideget megsértett, de semmi fontos. A lényeg, hogy most sokat kell pihennie a vérveszteség miatt és nem szabad felülnie sem egy hétig, még összeforr a seb. Elmesélné kérem, hogy történt ez az eset? - nézett rám furán a doki. 
- Rosalyn férje haldoklik és úgy döntött, csatlakozik hozzá... - húztam el a számat. - Hát ezt nagyon sajnálom... Azt hittem, maga... 
- Ki ne merje mondani! Szép is lenne... De hát az élet nem kedvez senkinek szóval... Ha most megengedi, visszamennék hozzá.
Olyan gyorsan álltam fel, amilyen gyorsan csak tudtam. Nem akartam még jobban belebonyolódni ebbe a furcsa beszélgetésbe... 
- Fel ne merje költeni!
Nem is volt rá szükség, magától felébredt mikor visszaültem mellé.
- Hé kicsim, minden rendben? 
Megragadtam a kezét és csókot leheltem rá. 
- Úgy gondolod minden rendben? - kérdezre rekedt hangon. 
- Jó, bocsánat... 
- Ne haragudj Roy, én csak... Olyan hülye voltam. Képes lettem volna elhagyni a gyerekeimet, mégis milyen anya az ilyen? Mikor meg akartam gondolni magam, már késő volt. Nem tehettem semmit... Sajnálom Roy... 
- Kérlek ne sírj... - szorítottam meg a kezét. - Megértelek téged. Én is ezt tettem volna a helyedben. 
- Jaj, hagyjuk már, dehogy tetted volna. Neked több eszed van, hiszen könyvtáros voltál. 
- Pontosan! De az nem azt jelenti, hogy mindent el is olvastam onnan szívecském. Egyébként is... Nem emlékszel, hogy hívtalak el randizni?
És végre elnevette magát! De azonnal abba is hagyta, majd megfogta a hasát. 
- Nagyon vészes volt? - kérdezte egy fintorral. 
- Hát... Elküldtek zuhanyozni mert azt mondták női parfüm illatom van és kicsit véres vagyok, de amúgy nem. Nem volt vészes. De visszatérve... Soha többet ne csinálj ilyet Parks! 
Ahogy kimondtam, már meg is bántam. Parks-nak neveztem... 
- Nemsokára az is leszek. - fordította el a fejét. 
- Figyelj... Sajnálom Daniel-t. Hidd el, hogy nem így akartuk ezt. De az, hogy megölöd magad, nem segít semmin. Mit gondolsz, mi lett volna Becából? Egy állandó depressziós csaj, aki folyton dugni akar, mivel csak ez fog örömöt okozni neki. Rob pedig, egy kis drogos krapek lett volna már nyolc évesen. Nem hagyhatod itt őkét, szükségük van az anyjukra. Még ha kicsit elmebeteg és furcsa, de akkor is. 
Régen hallottam ezt a szívmelengető nevetést... Nem engedte ki igazán, de így is boldogsággal töltött el. Egy ideig csak mosolygott rám, aztán lehervadt a szájáról és komolyan a szemembe nézett. 
- Daniel mondta, hogy gyere utánam... Igaz? 
Mélyet sóhajtva készen álltam arra a kérdésre, amit már régen meg kellett volna válaszolnom. 
- Igen... Úgy gondolta, jót fog tenni neked a társaságom. Eddig nem nagyon volt igaza, hiszen majdnem elveszítettelek. 
Bocsánatkérően rám pillantott, én pedig szomorkásan elmosolyodtam, aztán folytattam. 
- És mondj akármit... Már nem érdekel és ezek után nincs is jogod megszólalni. Tudom, hogy bunkóság a férjed halála előtt szerelmet vallanom neked, mivel napokról lehet szó. De igazából még soha nem mondtam el neked, mennyire szeretlek téged Rosalyn. Évek után... És még mindig nem felejtettelek el téged. Hányszor megpróbáltam, nem sok sikerrel. Szükségem van rád! És most nem csak rólam van szó például... Mindenkinek szüksége van rád. Itt van Sophia. Ki volt ott mindig neki, ha éppen idegrohama volt és képes lett volna konkrétan egy szál villával szétszedni egy trabantot? 
- Hát én. - jelentette ki lelkesen. 
- Pontosan! És ki hozta össze Julietet és a bátyádat? 
- Őket is én. - mosolyodott el. 
- Ki volt hajlandó befogadni az én hülye személyiségemet a szívébe? 
- Én. - nevetett fel. 
- Na, látod! Amnyi mindenben a te kezed van... Egyszerűen lehetetlen elképzelni az életemet nélküled. Bár összetörted a szívem, nem igy egyszer. De örülnék, ha minden egyes nap te törnéd össze. Érted megéri elszenvedni. Ne félj... Nem foglak rákényszeríteni semmire. De azt tudnod kell, hogy én mindig melletted leszek és segítek felnevelni Rebecát és Robot. Mindenki segíteni fog ebben. Nem maradsz egyedül. Mi itt leszünk neked és bár tudom, ez nem ér fel ahoz a szeretethez, amit Daniel iránt érzel, de mi megteszünk mindent, ami tőlünk telik. Kérlek, ne taszíts el magadtól... - kérleltem. 
Egy pillanatra kinézett az ablakon, makd vissza rám és szélesen elmosolyodott. 
- Soha nem taszítanálak el magamtól. Most pedig alszom egy keveset... 
Értettem a célzást. Nyomtam egy puszit a homlokára, aztán kimentem a folyosóra. Pár perc múlva mikor benéztem, Rosalyn az ágyon ülve keservesen sírt. Nem szabadott volna ülnie, sírnia meg végképp nem.

De tudtam, ha most bemegyek hozzá, végleg összetörik. Ki kell, hogy sírja magát. Még ha fájdalmas nézni és legszívesebben átölelném, akkor is. Nem tolakodhatok be csak úgy az életébe. Hiszen ő már döntött... Daniel mellett. Nem ragadhatom el tőle csak úgy és nem is akarom. Ki fogom várni azt a pillanatot, mikor ő teszi meg. Mikor ő fogja kérni, hogy maradjak vele. Igaz, évekbe fog telni... Hosszú, keserves évekbe, de bármit megadnék érte és tudom, nem kárpótolhatom Dani-t, de ő kérte, hogy vegyek részt a gyermekei nevelésében is... Azt hiszem akkor jöttem rá, hogy hamarosan félig apa leszek és, hogy nekem kell majd úgy nevelnem őket, ahogyan Daniel tenné. A gondolat kicsit megrémített, de megígértem Weness-nek. Az utolsó kívánságot pedig kötelességem teljesíteni.

77. Rész - Augusztus harmadika.

A tegnapi nap után, úgy éreztem muszáj kimennem a levegőre. Egy kicsit túl sokan vagyunk a fejemben... Daniel, Rob, Rebeca, anya és még sorolhatnám. A panelház lépcsőjéről bámultam a gyönyörű New York-ot és hallgattam annak zajait. Az első emeletről két házaspár veszekedésének tanuja lehettem.
- Soha nem csinálsz semmit, csak gépezel, eszel, meg tévézel! Mellesleg... Hová tetted a darált húst? - kérdezte ingerülten a nő.
- Inkább fogd be a pofád és főzzél! Már vagy háromszor mondtam el, hogy a hűtőben van! - válaszolta kiabálva a férfi.
A szememet forgatva inkább kimentem a panel elé és leültem egy padra. Fejemet a könyökömre támasztva átnéztem az utca másik oldalára, ahol az udvaron két gyerek játszott, az anyák pedig a terszon ültek és boldogan nevettek rajtuk.
- Anya! - kiáltott fel az édesanyjának a kisfiú.
- Igen kincsem?
- Ha majd nagy leszek, el fogom venni Valery-t feleségül!
Valószínűleg ez lehetett a lány neve, aki úgy el volt pirulva, hogy inkább elfordult. De a fiú bátran elé állt és nyomott egy puszit a szájára.

Szélesen mosolyogva felálltam, és visszamentem a lakásomba. Mielőtt kinyitottam volna az ajtót, Raul rohant ki mellettem.
- Hé, te meg hová mész?
- Előbb nézek mesét egy teliszart toi-toiban, mint Sophiával!
Felvont szemöldökkel sétáltam be az előszobába, ahonnan már lehetett hallani Sophia monológját. Befutva a nappaliba, megpillantom a lányom, aki a fejét fogva kuporgott a kanapén és drága barátnőmet, aki pattogatott kujoricával dobálta a tévémet.
- Hagyjad már, hogy egy csóktól felébred a halálból a hercegnő, elegem van már ebből a sok hülye dumából. Ez a sok mese is csak annyira szociál, minthogy az alpesi lejtőkön egy Milka boci áll! - őrjöngött.
Felkaptam a telómat, visszarohantam a ház elé és Raul után kiáltottam:
- Raul, várj meg! Ne hagyj itt!

Miután Rault utólértem, beültünk egy kávézóba. Szokás szerint én inkább kapucsínót kértem, Raul pedig egy jó erős feketét. Látszott rajta, hogy teljesen ki van készülve, de egyelőre nem feszegettem a húrokat. Végül egy idő után ő szólalt meg.
- Katasztrófa ez a lány... Azt hittem, ha elveszem, komolyabb lesz és együtt fog működni velem, de tévedtem...
Elfordítva a fejét kinézett az ablakon, ahol éppen egy szerelmes pár csókolózott és nevetgéltek. Aztán belekortyolt a kávéjába és sóhajtva folytatta.
- Kezdem azt hinni, hogy nem szeret engem...
- Ugyan már! Ismerem Sophiát évek óta és tudom, hogy egyszerűen imád téged. Pedig ezt nem lehet elmondani róla. Kevés ember van, akit igazán szeret és te köztük vagy.
- Ezt ő mondta neked? - kérdezte fanyarul.
- Nem. Csak az élet... Na meg a rutinok! - mosolyodtam el.
- Néha tényleg nem értem, hogy bírod Rosalyn. Nehéz dolgokon fogsz te még keresztül menni, szóval örülök neki, hogy ennyire elszántnak látlak.
Mielőtt bármit kérdezhettem volna, Juliet lépett be a bátyámmal, egymásba gabajodva. Szúrós szemmel bámultam őket, ugyanis nekik, Buenos Aires-ben a helyük anyával. Eleinte nem vettek észre, aztán egyszer csak J. megpillantott és leejtette a csészéjét. George mellette zihálva kapkodta a levegőt, fogalmuk sem volt, mit mondjanak.
- Milyen szépen összegyűlt a család... - mormolta Raul.
- Hát ti meg mit kerestek New York-ban?! - lépett hozzám Juliet.
- Gyereket szültem. Amúgy, semmi különöset. De srácok... Anya jól van? - kérdeztem aggódóan.
- Anya él és virul, csak úgy gondoltuk... - kezdte George.
- Csak úgy gondoltátok, mivel nem vagyok otthon, nem tudlak kinyírni titeket, ha folyamatosan keféltek. Igen, tudom.
- De hozott virágot... - hajtotta le a fejét J.
- Te pedig drága bátyus, hogy lehetsz ilyen felelőtlen? Elhozod Julietet egy tök más helyre, Sophia tudta nélkül? Hiszen még alig látott valamit ebből a ki****ott világból!
- Én is itt vagyok, hahó!

- Te beszélsz húgocskám, akinek a férje otthon haldoklik, te pedig NY-ben áztatod a segged, mint valami rehabos anyuka, akinek nics senkije?! Te nekem aztán ne dirigálj arról mi a jó és mi a nem, mert kurvára nem én hagytam most ott életem értelmét fél lábbal a sírban! - ordította.
- George!
Ledermedve ültem és néztem Julietet, hogy ordibál a bátyámmal, de már az agyamig nem jutottak el a szavak. George kifakadása mardosta a belsőmet, de leginkább a szívemet. Hevesen vert és csak arra tudtam gondolni, mi ez az egész. Miért ordibál Raul és Juliet? Aztán észhez tértem... Nem volt szó semmilyen koncertől, sem csajozásról. A hasán a lila foltok, nem a verekedés nyomai voltak, hanem a ráké. Az az állandó fogyás és állandó kimaradás... Nem a barátaihoz ment, hanem a kórházba. Mindenki eltitkolta előlem mindezt... Én pedig egy hülye picsa voltam, amiért nem vettem észre a férjemen, hogy valami nem stimmel. Négy évvel ezelőtt, mikor azt mondta a halál fog elválasztani minket, nem hazudott. Végig próbálta elmondani... Minden egyes nap célzott rá, én pedig nem figyeltem oda... És éppen most, New York-ban, augusztus harmadikán, ebben a kávézóban tudatosult bennem, hogy Daniel meg fog halni és már nincs semmi, ami megakadályozhatná.

Senkihez nem szóltam. Csak rezzenéstelen arcal felbotorkáltam a lépcsőn, egyenesen a szobámba. Lentről mindent hallani lehetett, ahogy mindenki George-val kiabál és hatalmas ricsaj van, de nem érdekelt. Egyetlen dologra tudtam gondolni, az pedig Daniel. Nem tudtam elhinni. Egyszerűen a saját szememmel kell látnom. Tudnom kell, hogy tényleg igaz. Nem is értem, miért gondoltam azt, hogy nem fontos számára Rob. Az életét is odaadná értünk. Csak már túl beteg volt hozzá, hogy gépre üljön. Hát ezért jött el mindenki... Úgy gondolták, ha velem lesznek, akkor nem tűnik fel semmi és át tudom majd vészelni társaságban. Pedig hiába minden... Legszívesebben most leszúrnám magam. Hagynám, hogy elvérezzek és, hogy fájjon. Szenvedni akartam. De akárhányszor eszembe jutott a gondolat, muszáj volt emlékeztetnem magam, hogy van két gyerekem, akik nem nőhetnek fel az anyjuk nélkül. Rebeca nem bírná ki. Még Rob talán, hiszen nagyon kicsike, de Beca túlságosan ragaszkodik hozzám. Ha az én életem nem lehet tündérmese... Legalább az övék legyen az. Azt akarom, hogy úgy nőjjenek fel, mint ahogy az apjukkal neveljük őket. Legyenek erősek és bátrak. Az ágyon ültem és pakoltam a cuccaimat a bőröndömbe.

Mert haza kell mennem. Még ha nem is jön velem senki, de muszáj utóljára látnom őt. A zöld fényt a szemében, ameddig még ki nem huny. Ezért küldte utánam Roy-t... Tudta, hogy ő majd vigyázni fog ránk és soha nem fog elhagyni, úgy mint ő. Ismerem már, ez az egész az ő terve volt. Túl sok volt a fájdalom... A barátaim és a testvérem is hazudtak nekem, ráadásul Dani is éveken át! Négy év után, csak összeállt a kép... Négy év talán nem sok idő és most olyan érzés, mintha négy nap lett volna. Túl keveset voltam vele... Nem foglalkoztam vele eleget és most itt akar hagyni. Én pedig megígértem neki, ha menni akar, el fogom engedni. De előtte szép búcsút szeretnék. Daniel állja a szavát, nem hagyna itt minket csak úgy.
- Rosa... - lépett be Sophi.
- Újabb hazugsággal szeretnél előállni? Mert köszönöm, abból már nem kérek.
- Rosa, én el akartam mondani neked...
- Mikor már a temetését kell majd szervezni?! El akarok köszönni tőle. Azt akarom, hogy mondja ki még utóljára... Addig nem engedem elmenni. Utána is itt lesz a szívemben. Ami azt jelenti, hogy nem lesz tőlem távol soha. Kell a búcsú. Ez olyan, mint leugrani a szakadék széléről. A legtosszabb az egészben, meghozni a döntést, hogy leugrunk. Ha már a levegőben vagyunk, semmit nem tehetünk, csak engedjük megtörténni. Mert hagyom elmenni. Úgy érzem ez a helyes. Már csak azért imádkozom, hogy képes legyek rá...
- És mi lesz veled az után? - kérdezte aggódóan.
- Újrakezdem.

76. Rész (Rosalyn és Roy szemszöge) - Csak sodródjunk az árral...

Rosalyn

Kora reggel Sophia sikoltozására keltem és arra, hogy valami eltört odalent. Kipattantam az ágyból és rohantam le az emeletről, de az utolsó lépcsőfoknál le kellett guggolnom, ugyanis 100km/órával repült felém az egyik csészém. Sophi állt a szoba kellős közepén és dobálta a falnak a cuccaimat. Hangosan kiabált és sírt is közben. Odarohantam hozzá, megnéztem minden rendben van e rajta. Pár nagyobb vágásokon kívül hála istennek semmi. Ezeket én is el fogom tudni látni.
- Sophia, mi történt?!
Először csak összeszorította a száját és csak tovább sírt, végül felnézett rám és kibökte.
- A gép... Raul gépe... Lezuhant. Most kaptam üzenetet...
Újabb darab a földre került a szívemből. Nem tudtam elhinni... Ez lehetetlen, akkor már a híradó is mondta volna, hogy lezuhant egy Amerikai gép. Raul nélkül már nem is lesznek olyanok az otthoni napok... Nem fogom hallani fülsüketítő hangját, ahogyan a fürdőből énekel. Nem fogom ráuszítani Becát, ha nem tud a dolga után vécépapírt rakni a tartójába. Nem fogok rájuk nyitni, mikor Sophiával szorgoskodnak... Nem fogom hallani a pillanatot, mikor Raul belép valahová és már el is tört valami. Nem lesz, aki tanácsokat adjon nekem, bíztasson és lökdössön, ha kell. Bár igaz, elég furcsa tanácsokat tudott osztogatni, de mindig beváltak és sokkal jobban érezte magát az ember tőle. Nem tudtam mit mondani... Szorosan átöleltem Sophiát és hagytam, hogy kisírja magát a vállamon.

Pár perc múlva valaki bezárta maga mögött az ajtót, de egyikünk se nézett oda. Féltem, ha most kizökkentem Sophit a megnyugvásból, akkor teljesen összeroppan... Két erős kar hátulról átölelte a barátnőmet. Kinyitottam a szemem és ki állt előttem? 

- Miért sírunk? - kérdezte. 

- Mert meghaltál, te barom... - szipogta Sophia. 

Raul furcsán rám nézett, de persze az én szám már fülig ért. 

- Sophia... 

- Nem érdekel Rosalyn, Raul nélkül már nem lesz olyan, mint régen! 

- De hát el se mentem! - háborodott fel Raul is. 

Sophia kiszabadította magát a karjaink közül, majd megállt Raullal szemben. Végigmérte dühös arcal és már tudtam, mi fog következni... Olyan pofont lekevert neki, hogy azt hittem, átrepül a házon. 

- Te teljesen meg vagy húzatva?! Elhiheted velem, hogy meghalsz, aztán még te vagy felháborodva? Mit képzeltél? Majd ugrálok örömömben a kanapén, sőt, még egy HARIBO-s gumimacit is kibontok? Ennyire paraszt nem lehetsz! 

- De hát még csak szóba se került, hogy lezuhanunk! 

Kellett kis idő, még megértettem. 

- Sophia, mi is állt abban az üzenetben? 

Sophi a kezembe nyomta a telefonját, én pedig elolvastam. 

" Életem, azt hiszem, már nem fogok többet szenvedni. Jó helyen leszek, olyan emberekkel, akiket szeretek. És akik viszont szeretnek engem. Remélem nem haragszol, amiért eljöttem. Nagyon szeretlek."

- Egyet kell értenem Sophiával, tényleg olyan, mintha a gyászbeszéded írtad volna meg. 

- Látszik, hogy sosem volt éppelméjű! 

- Ti nagyon félreértetek. Azért nem fogok szenvedni, mert végre azokkal lehetek majd, akiket szeretek, azaz veletek! Otthon már nem nagyon van dolgom. Szóval a családommal a helyem. 

- Várjunk... Én arra kértelek, hogy maradj Dani-vel. Miért nem maradtál? 

- Danielnek nincs szüksége senkire. Koncertezik. Alig volt otthon. Én pedig nem fogok azért Californiában maradni, hogy bámuljam a plafont. Elboldogul. 

A pofám leszakadt. A férjem úgy gondolja, nincs szüksége senkire. Hát legyen. Menjen a szajháihoz, azt pedig majd lesheti, hogy visszamegyek. Egy igazi apa, nem így viselkedik! Törődik a gyermekeivel és a feleségével. De úgy látszik, rosszul ismerem életem szerelmét...

Roy

Egész délelőtt New York-ot jártam. Raul és én együtt utaztunk, csak, hogy ne legyen feltünő, addig elmentem pár helyre, új cuccokat venni, ilyenek. Daniel ragaszkodott hozzá, hogy Rosalyn mellett legyek. Nem mintha nem örülnék neki hónapok után, de nem így akartam ezt az egészet... Azt akartam, hogy magam miatt szeressen. Ezt a csatát sajnos így vagy úgy, de megnyertem. Talán ennek így kell lennie. Ránéztem az órámra, ami 12:17-et mutatott, azaz Raul már biztosan megérkezett Rosáékhoz, ideje nekem is elindulni. Reménykedek benne, hogy nem tálalok ki neki... Raul és én is tudunk mindent Danielről, ezért is jöttünk el onnan. Régen tényleg szerettem volna ilyeneket mondani róla, hogy egy paraszt, de akkor sem hagyná el a gyermekeit és Rosalyn-t egy koncert miatt. Amúgy is gyűlöltem a hazugságot, most pedig éppen belecsöppentem egybe. Ráadásul nem is akármilyenbe... Mert itt nem csak arról van szó, hogy csak mondunk valamit, nem. Egy konkrét házasságot kell tönkre tennünk. Nagyot sóhajtottam, mielőtr bekopogtam. Aztán ott állt előttem... A szőkés tincseivel és azzal a mosollyal, amit mindig csak akkor villantott fel, ha engem meglátott. 
- Látni akartalak... 

Teljesen odáig voltam. Azok a szikrázó szemek és az a száj... Még mindig annyira szerettem, hoy el sem tudnám magyarázni. Nem is kellett többet mondanom, már a karjaim között volt. Olyan szorosan öleltem magamhoz, ahogy csak tudtam. Hiányzott már, hogy a közelemben legyen, érezzem az illatát, na meg a haját, amit mindig a mangós samponjával mosott és azt az ártatlan pillantást. Egyszerűen, hiányzott az életemből. Így álltunk egy ideig, aztán kicsit elhúzódott tőlem, de csak annyira, hogy a szemembe nézhessen. 
- Te egészen eljöttel New York-ig miattam? 
- Egyszer már ezt megbeszéltük nem? Ahova te mész, oda megyek én is. 
Hihetetlen volt látni, hogy még mindig szeret engem... Daniel-nek igaza volt, Rosa tényleg szeret engem. De akkor sem akarok semmi rosszat, még egy jó darabig és talán még utána sem. 
- Milyen udvariatlan is vagyok... Gyere be nyugodtan! 
Beléptem az ajtón és az első akit megpillantottam, egy kisgyermek volt, akit nem ismertem. 
- Bocsássatok meg, ha valami rosszat kérdezek, de ő kicsoda? 
Rosalyn mélyet sóhajtott, leült a kanapéra, majd rám nézett. 
- Ő Rob Weness. A kisfiam. 
Teljesen le voltam döbbenve... Már a második. Nem, mintha gond lenne, csak meglepő, hiszen... Az rendben van, hogy az első sikerült tökéletesre, na de, hogy a második is? Dani tényleg tud valamit, amit én nem. Pár percel később Sophia és Raul léptek be az ajtón, nevetve és egymásba gabajodva. Hát hogyne... A két szerelmes. Boldogan rájuk mosolyogtam, Sophi pedig a nyakamba ugrott. 
- Téged sem látni minden nap, harcos. És nézzenek oda, új cuccok! 
- Honnan tudod, hogy újak? 
- Ugyan, kérlek... Eddig csak olyan ruhákat hordtál, amik borzalmasan álltak rajtad de ez, ez már ruha. Végre megtanultál öltözködni. - bökött oldalba.
- Te pedig még mindig nem tanultad meg a kedvesség szó valódi jelentését. - borzoltam össze a haját. 
Mindannyian nevetésben törtünk ki, aztán Beca szaladt ki a szobájából és egyenesen felém tartott. 
- Hercegnőm! 
Felkaptam és megpörgettem a levegőben. 
- Roy bácsi! 
- Hogy van az én drágaságom? 
- Én jól, de anyuci nem... - mutatott Rosa felé. 
Be kell valljam, tényleg nem volt meg valami... Boldognak, boldog. Erő is van benne még. A szikra viszont hiányzott belőle. Az a szikra, ami minden egyes nap felpörgette, de ennek nem szabadott volna kihunynia. Ez tartotta életben mostanáig, akkor most ki? 
- Rosalyn, beszéljetnénk? 
- Persze, menjünk fel. 
Rosa szobája mint mindig, rózsaszín volt. Mindenhol képek, minták és rengeteg ruha a földön. 
- Mi volt itt, tornádó? - kérdeztem felvont szemöldökkel. 
- Szuper, te legalább nem a borzcsaládot emlegeted, mint Sophia. - mosolyodott el.
Leültem mellé és megfogtam a kezét, majd mélyen a szemébe néztem. 
- Figyelj, én megértelek teljes mértékben téged. Tudom, milyen rossz, mikor nincs veled az, akit szeretsz. Tapasztalt ember vagyok. Nem szeretném, ha szomorkodnál miatta és ő sem akarja.
- Te beszéltél Dani-vel?!
- Három hete, ha jól emlékszem... Igen, beszélgettem vele. És hidd el, jól van. Boldog és azt akarja, te is az legyél. Most sok a dolga, mert koncerteznie kell, de biztos vagyok benne, hogy utána olyan lesz, mintha semmi nem történt volna.
- Hát te tényleg nem érted Roy? Én nem akarok úgy tenni, mintha semmi nem lett volna, mikor volt! Hagyta, hogy egyedül menjek be a szülőszobára. Hagyta, hogy egyedül eljöjjek a kórházból és hagyta, hogy egyedül vészeljem át az éjszakákat... Nincs szükségem hazugságokra, nekem most rád van szükségem és arra, hogy mellettem légy. 
Rosalyn közelebb húzódott hozzám és átkarolta a nyakamat. Tudtam, hogy megcsókolhatott volna... És istenem, mennyire meg akartam, a világon a legjobban! De nem... Felálltam és hátat fordítottam neki. 
- Nem akarom, hogy azért csókolj meg, mert utálni akarod Daniel-t. Ő jó ember. Olyanokat hiszel róla és olyanokat hitetnek el veled, amik szintén nem igazak! Dani szeret téged Rosa. Ez az igazság. És bármennyire próbálod tagadni, te is szereted és fogod is. Ez pedig így nem működhet. Majd talán egyszer, ha a nap nyugaton kel fel, a csillagok pedig nappal fognak ragyogni. 
Azt hiszem leesett neki, hogy ez egyelőre lehetetlen és én most nem azért vagyok itt, hogy romantikázzak. Hanem azért, hogy összeszedjem, mikor megtudja az igazat. 

75. Rész (Rosalyn és Rebeca szemszöge) - Akár tetszik, akár nem.

Rosalyn

Eltelt pár nap és végre a kezemben tarthattam a fiamat! Hatalmas kék szemeivel rámmeredt és elmosolyodott. Persze ez még csak baba félmosoly volt, de számomra rengeteget jelentett. Sophia nemsokára meg is érkezik értünk. Még Rob-ot elvitték rendberakni, én addig leszaladtam utóljára Sarah-hoz. Bekopogtam, de senki nem válaszolt. Így hát beynitottam és a látvány ami fogadott, csodás volt. Francisco, Sarah kezére hajolva aludt, szerintem életében először igazán. Nem volt szívem felkelteni, viszont Sarah-tól mindenképp el kellett köszönnöm. Leültem az ágy másik oldalára és megfogtam Sarah kezét.
- Úgy látom, még mindig nem hallgatsz rám drágaság. Pedig hidd el, igazat mondok. Egyesek úgy gondolják, ha most felébredsz, tudni fogod, hogy miket mondtam, egyesek szerint pedig, lehetetlen. Én hiszek a csodában és ha erre is emlékezni fogsz, akkor hívj fel, amint jobban leszel! Mindenképp tudni akarom majd, mi lett veled. De most szólok, ha föl mered adni nekem, saját kezüleg fojtalak meg! Emlékszel, hogy megfogadtuk? Ha hisztis kis nyávogós, gyenge picsák leszünk, lepuffantjuk egymást és én tartom magam ehhez! Azon ne rágódj, mi történt a múltban, már a jövőre kell figyelned, amit a fiadnak fogsz biztosítani Sarahfina. Ha már megszülted, viseld is gondját. Meg kell ígérned nekem, hogy még fogunk együtt fánkot enni és hidd el, ha akarnád, még el is híznék veled, csak együnk fánkot! Most viszont mennem kell... Az én utam most elkanyarodik a tiédtől, de örülök, hogy összefutottunk a körforgalomnál és bízom benne, hogy egyszer egy örökké tartó autópályán is összetalálkozunk majd.
Halkan felálltam és kiléptem a szobából. Életem második legnagyobb lépéseit tettem meg. Nem akartam itthagyni Sarah-t addig, még meg nem gyógyul és ki nem nyitja a szemét. Csodás érzés lenne, főleg, ha engem látna meg először. De már tudom, hogy ez a feladat Franciscoé lesz és ajánlom, hogy ott legyen mellette, amikor felébred.

Rebeca

Anya és a nénikém hazahoztak valami csupasz kismajmot. Azt mondták, ő az öcsikém, Rob. A legrosszabb az egészben, hogy cukibb volt, mint én, a kis borzas fejével és a pici kezeivel. Mindemellett, rémes szaga volt, mivel elég valószínű, hogy becsinált. Még ilyet, én legalább már szólok anyának, hogy bili kell. Még csak most érkezett, de már meg lett a véleménye a világról. Legalább igaza van valamennyire... Már lassan egy hete itt csücsülünk ebben a hatalmas városban. Hiányzik apuci és Roy bácsi is. Jól tudom, hogy amiért ide kellett jönnünk apa nélkül, annak ez a kis csupaszság volt az oka. Persze nem haragszom érte, hogy is haragudhatnék? Hiszen, így vagy úgy, de az öcsém. Meg kell tanulnom egy fedél alatt élni vele és szeretni őt, ami nem lesz nehéz, hát istenem, milyen aranyos! Ráadásul, félig rám hasonlít, így aztán végkép nem akarnám eltűntetni innen, pedig higyjétek el, megoldanám! De van jó oldala is a dolgoknak, én leszek a főnök! Meg fogom tanítani a legjobb csínyekre, amiket tudok. De várom már, hogy apának fura arca legyen, mikor Rob bekakil az autóban, a világért ki nem hagynám! Sajnos az én ilyen esetemnél nem láttam a fejét. Ha egyáltalán fogom látni... Tudom én, hogy apa nagyon erős és nála jobb pasit nem is ismerek, de az a betegség amibe belecsöppent, azt mondják, súlyos. A múltkor a tévében láttam egy ilyen reklámot. Fogalmam sincs, hogy mi a betegség neve, annyira okos még nem vagyok, hogy megjegyezzem. Mindenesetre, felkészítem magam, hogy mi van akkor, ha hazaérek, már nem fog várni apa palacsintája, a mindennapi szeretete és a bizonyos puszi, amit mindig lefekvés előtt ad. Ezek nélkül már képtelen lennék élni... Bár még csak két éves vagyok, fel tudok dolgozni ezt-azt. Lehet, hogy most csak próbálok ÉN az erős maradni ebben a családban, később pedig ha hazamegyek sírni fogok, de az is lehet, hogy nem. Az egyetlen kívánságom az lenne, hogy anya ne essen szét. Azt is tudom, hogy ő mire képes, de apa halálát nem tudná feldolgozni. Ezért nem is fogom hagyni, hogy ez megtörténjen!

Rosalyn

Estefelé Raul felhívott minket, hogy úton van ide és, hogy nyugodjak meg, Daniel nem tud róla. Nem tartottam valami jó ötletnek... A férjem egyedül maradt otthon. Ha tehetném, már rég hazamentem volna, de még el kell intézni Rob-nak a papírjait és csak utána mehetünk haza. Ami még egy teljes nap az önkormányzaton. Így is lassan már egy órája itt ülök Rebeca és Rob ideiglenes szobájában, mivel a kisfiam akárhányszor lehunyta volna a szemét, a lányom mindig akkor ment oda hozzá és vitt neki valami játékot. Szegénykém szerintem még nem is érti, hogy még Rob nem tud velük úgy játszani. Na mindegy is, azért jó volt nézni, hogy Rebeca ilyen aranyos és jószívű.
- Rebeca Weness, most már ideje lefeküdni! - jelentettem ki határozottan.
- De mami, én még nem akajok!
- Nincs vita kislányom, a mami is álmos és aludnia kell.
- Na jó... De csak mejt olyan kedves vagyok. Aludhatok az öcsikémmel?
- Ha ragaszkodsz hozzá... - sóhajtottam. - De mikor bejövök, ne azt lássam, hogy fojtogatod, esetleg felébreszted, vagy bármi ilyesmi, érthető volt az anyád?
Beca csak szélesen mosolyogva bólintott és már mászott is Rob mellé. Pár perc múlva visszajöttem és életem legszebb pillanatával találtam szembe magam. A lányom, az öcsikéjét átölelve, mosolyogva, békésen aludt.

Életemben nem láttam még ilyen szépet. Eleinte azt hittem, hogy gyűlölni fogja Robot, mivel most ő lesz a középpontban egy darabig és azt hihette volna, hogy nem szeretjük. Pedig ezen a világon, ők a legfontosabbak a számomra, na és persze a férjem, akiről alig tudok valamit és akire még mindig haragszom. Valószínűnek tartom, hogy hazudott, már megint, de mi más lehetett olyan fontos, mint a saját kisfia? Erre mindenképpen választ akarok majd, ha hazaértünk. A szobámban már Sophia várt, kinyúlva.
- Na? Sikerült lefektetni őket? - kérdezte nevetve.
- Csak nézz rájuk! Azért csak tudok valamit. Raul, mikor érkezik?
- Állítólag majd csak délután, mivel a gépük még nem szállt fel valami hiba miatt, így csak reggel indulnak. Szóval még várhatok egy egész éjszakát arra a bunkóra!
- Nem, hogy örülnél neki, még kritizálod is? Szörnyű egy ember vagy Chroose, de azért szeretlek.
- Te inkább fogd be a szád, és aludjunk. Nemsokára kelned kell megint Rob-hoz.
- Élvezed, hogy szívhatod a vérem. Igaz?
- Ha tudnád mennyire!

Nem kellett sok idő hozzá, hogy Sophi megadja magát az alvásnak, én viszont jól tudtam, hogy még egy darabig biztos nem fogok elaludni. Ezzel a nagy világgal egyetlen egy nagy gond van. Túl erős éy mi emberek, képtelenek vagyunk legyőzni. Lehetősége van rá, hogy mindent elvegyen tőlünk ami fontos, de valamit ad is érte. Eleinte nem vesszük észre, hogy később az a kis dolog is mennyit fog érni. Kevés olyan ember van, aki szembeszáll a hatalmas világ ellen. És azt hiszem, én elmondhatom magamról, hogy szembeszállok. Nem fogom hagyni, hogy elvegye tőlem azt az embert, akit szívem minden szeretetével szeretek és fogok is, akár tetszik ez a nagy főnöknek, akár nem.